ÚJ FOLYAM 21. SZÁM - HISTORIZÁLÓ POLITIKA

Letenyei László:

Atahualpa és Huáscar

Francisco Bernete

Arra az álmûveltségi kérdésre, hogy ki volt az utolsó Inka, a legtöbb magyar olvasó azt válaszolná, hogy természetesen: Atahualpa.

Hasonlóképpen a legtöbb perui is ismeri a választ: természetesen Huáscar!

- És Atahualpa - kérdezhetnénk -, akit Pizarro megfojtatott, miután telehordatott vele egy nagy termet arannyal? Nos, Atahualpa a peruiak szerint egy trónbitorló, Huayna Capac törvénytelen gyermeke, aki megölette Huáscart, a legitim uralkodót, miután õ maga Pizarro fogságába esett. Ezért ítélték halálra a - perui történetírásban nemes lelkûnek nevezett - konkvisztádorok, és helyette királyi vérbõl származó unokatestvérét, a fiatal Mancót segítették a trónra. Pizarro elismert hõs Peruban, akinek lovas szobra áll a San Marcos téren, földi maradványait pedig egy kis kápolna õrzi a limai katedrálisban.

Az ecuadoriak szerint azonban épp ellenkezõleg: Atahualpa volt Huayna Capac kedvenc gyermeke, és fele királyságának örököse, aki jogosan védelmezte örökségét a Peruból támadó Huáscarral szemben. Huáscar egyébként is gyenge jellemû volt, megérdemelte sorsát, szemben Atahualpával, akit az egyébként analfabéta és foglalkozására nézve disznópásztor Pizarro orvul gyilkoltatott meg.

Atahualpa és Huáscar küzdelemi napjainkban éppen úgy megosztják a térség lakóit, mint annak idején a XVI. században. A Közép-európai olvasó számára nem az tûnik furcsának, hogy szomszédos országok történetírásai eltérõ módon interpretálnak egy történelmi eseményt, hanem inkább az, hogy olyan országokról van szó, amelyek között egy kívülrõl érkezõ megfigyelõ nem tud különbségeket felfedezni. Míg a mi térségünkben a legtöbb ország külön nyelvvel, eltérõ népi kultúrával és hosszabb idõre visszanyúló önálló történeti fejlõdéssel rendelkezik, az Andok szóban forgó három országáról mindezek nem mondhatók el. Ecuadorban, Peruban és Bolíviában közös a hivatalos nyelv - a spanyol -, ráadásul mindhárom országban ugyanaz a népcsoport, a kecsua, illetve az ajmara teszi ki legnagyobb etnikai kisebbséget. Hasonló a három ország gazdaságszerkezete, és hasonló a "társadalmi piramis", amelynek csúcsán a kreol gazdasági elit, alján az õshonos földmûvesek találhatók, a középosztály pedig az egyre bõvülõ mesztic népesség. Regionális különbségek persze vannak, és ezek nemegyszer etnikai-kulturális és földrajzi-éghajlati különbségeket is takarnak, az országhatárok azonban nem a regionális határok mentén húzódnak, épp ellenkezõleg, többnyire szervesen egybetartozó térségeket szakítanak szét. A perui-bolíviai határ például az Altiplano-fennsík közepén, a Titicaca-tavon keresztül húzódik, az ecuador-perui határ pedig a suár népcsoport földjét vágja ketté[3] . Összefoglalva gondolatmenetünket: egy kívülálló szemével nézve nem érthetõ, hogy miért osztják meg államhatárok az Andok országait.

A térség történelme a XIV. századtól a XVIII. századig közös történelem volt. A mai Ecuadortól Chile közepéig terjedõ hegyvidéket elõbb az inka uralom, majd a XVI. század közepétõl megerõsödõ spanyol alkirályság egyesítette. A XIX. században függetlenedõ köztársaságok azonban a XX. századra már nemcsak földrajzi, de történelmi értelemben is kisajátították az ország területét, és megszülettek a nemzeti történelmek. Napjainkban az egyes országok történetírása - pontosabban történelemoktatása - olyan történelmet sugall az új nemzedékek számára, amelyben csak az egyes országterületekre esõ történelmi események kaptak helyet. A folyamat megfelel Anthony Douglas Smith elképzelésének, miszerint egy nemzet és a nemzeti sajátságok (mint a nemzeti történelem) ott jöhetnek létre, ahol van olyan politikai csoport, amely érdekeit a nemzetté válásban véli felfedezni (Smith 1994).

A három távoli ország jó példa arra, hogy hogyan lehet nemzeti történelmet csinálni egy alapvetõen nemzetek feletti történelmi idõszak eseményeibõl. A tanulmány a történeti antropológiai iskola nemzetfelfogását követi elsõsorban Weber (1975), Hobsbawm (1983), Anderson (1983) és Hofer-Niedermüller (1988) nyomán. Szemléletünkben a nemzeti történelem egy állam - vagy más politikai csoport - által különbözõ eszközök révén kialakított közös tudás, amelynek egyes elemei azonban korábban is ismerhetõk voltak a nemzetnek tekintett népesség egy részénél vagy egészénél.

Az alábbiakban a nemzeti történelem konstruálásának folyamatát igyekszem tetten érni az iskolai történelemoktatás összehasonlításával. Arra keresem a választ, hogyan áll össze az a tananyag, amelyet az iskolás gyerekek nemzeti történelem gyanánt sajátítanak el az Andok országaiban, hogy - Eva Ayllónnal szólva - "büszkeséggel teljék meg a szívük".

1. ábra. A nemzeti történelem konstruálásának folyamata

A tanulmány egyszerû módszertant követ: a három országban kiadott hivatalos történelemtanterveket állítottam (kissé módosítva) egymás mellé egy táblázatba, és így hasonlítottam össze az egyes országok számára legfontosabb eseményeket, illetve történelmi személyiségeket. A táblázatokat a következõ oldalakon mutatom be. A tantervek Ecuadorban és Peruban minden állami iskolában megtalálhatóak. A táblázatok csak neveket, események megnevezéseit és dátumokat tartalmaznak, kronologikus sorrendben, feltételezve, hogy az iskolák és a tankönyvek majd elvégzik az adatok értelmezésének feladatát. Bolíviai tanterv nem állt rendelkezésemre, ezt tankönyvek és interjúk alapján rekonstruáltam. A tankönyveket és a tanárokkal készített interjúkat az ecuadori és a perui tantervek helyes értelmezéséhez is felhasználtam.

1. táblázat. Az Andok történelme három nemzeti interpretációban

A fenti táblázat arról árulkodik, hogy az andokbeli három ország területi alapon felosztotta egymás között a térség történelmét. Mindhárom országban olyan eseményeket tárgyalnak, amelyek az adott országban történtek, még akkor is, ha annak az eseménynek a maga idejében csak regionális jelentõsége volt. Elhallgatnak ugyanakkor olyan eseményeket, amelyek a többi ország területén mentek végbe, még ha azok nem is lennének elválaszthatók egymástól.

A történelem felosztásából következik a tankönyvek eltérõ szemlélete: más eseményeket tárgyalnak, és éppen ezért más kérdéseket is vetnek fel. A vizsgált idõszakban mindössze hat olyan eseményt találhattunk, amelyek egyforma jelentõséggel szerepeltek mindhárom ország tanterveiben, illetve tankönyveiben. Ezeket nevezem "csomópontoknak", és a továbbiakban elsõsorban ezek vizsgálatával foglalkozom. A hat csomópont a következõ volt: az elsõ andokbeli kultúra kérdése; az inka hódítás, illetve uralom; a spanyolok megérkezése; a fõváros alapítása; az elsõ egyetem alapítása; a függetlenségi harc.

Az elsõ andokbeli kultúra kérdése feltehetõen azért megkülönböztetett jelentõségû mindhárom ország számára, mert az õsiség, a nemzet régiségének mítoszát hordozza magában. Kívülálló számára nyilvánvaló, hogy legrégebbi andokbeli kultúra csak egy lehet. A kérdésnek egyébként sincs történelmi jelentõsége, mert túl keveset tudunk az Andok benépesülésérõl és az inka kor elõtti migrációs folyamatokról ahhoz, hogy akármelyik leletegyüttest az andokbeli kultúrák bölcsõjének kiálthatnánk ki. A tankönyvek legfeljebb legrégebbi feltárt ecuadori, perui stb. kulturális emlékekrõl, pontosabban a mai országok területén fellelhetõ legrégebbi leletekrõl beszélhetnének.

Ha történeti jelentõsége nincs is az elsõ kultúra kérdésének, gyakorlati jelentõsége van, mert a nemzetépítés egyik kulcskérdésévé nõtte ki magát. Ennek megfelelõen a három ország három különbözõ régészeti lelõhelyet ismer el legrégebbi andokbeli kultúraként. Franz Tamayo, a neves bolíviai történész például így ír Tiahuanaco romjairól: "Az Altiplano volt a legrégebbi preinka civilizáció, Tiahuanaco bölcsõje, amelynek eredetisége és a többi hatalmi központokkal szembeni ellenállóképessége tette lehetõvé az egész térség függetlenségét" (Tamayo 1910, 118).

Tamayo nézeteit osztják a bolíviai tankönyvek is, lokális kultúráknak, nem pedig "civilizációnak" minõsítve az egyébként vitathatatlanul régebbi perui régészeti központokat, és az ecuadori tengerparti kerámialeleteket.

A preinka kultúrák tárgyalásánál (ezt a kifejezést egyébként ma már csak a perui történetírás használja) sajnos, egyik tanterv sem nyújt pánandokbeli panorámát. A történeti kutatások szerint az egyes kulturális központok hatása távoli tájakra kisugározhatott, az oktatás során azonban nem ennek a folyamatnak a bemutatása a cél, hanem csak az adott országterületre esõ régészeti lelõhelyek bemutatására törekednek.

Érdekes megfigyelni, hogy a korszak megnevezése is különbözik a három országban. Az inka hagyományokat Valcárcel óta felvállaló Peruban az inka uralom elõtti kort preinkának nevezik, míg a helyi szerves fejlõdést hangsúlyozó Ecuadorban autochton kultúrákról, illetve a (helyi) integráció koráról beszélnek. Bolíviában a spanyol hódítás elõtti idõszakot nem osztják korszakokra, az inka hódítás elõtti idõszaknak nincs összefoglaló megnevezése. A történelemkönyvekbõl mégis leszûrhetõ, hogy eleinte kultúrákról, majd többnyire királyságokról beszélnek.

Az inka hódítás elõtti idõszak tárgyalásánál bukkannak fel elõször a kortárs területi igények történelmi igazolásai. Ezek megértéséhez röviden be kell mutatnunk az andokbeli országok valós és képzelt országhatárai közötti különbségeket. A képzelt országhatárok mindig jóval kiterjedtebbek, mint a valósak: Ecuador szerint a jelenleg perui Tumbes és az Amazonas folyó is az országhoz tartozik, Bolívia pedig a rég elveszített tengerpartot és a Gran Chacót tekinti bolíviai területnek. Peru többnyire az egész Andok központjaként szokta feltüntetni Limát és az országot.

Ezek a képzelt térképek ugyan nem tükrözik a valós politikai viszonyokat, de az adott országokban tudatformáló hatásúak. Ecuadorban például az iskolában és a hivatalokban kizárólag Nagy-Ecuador térképét lehet látni, és kizárólag a külföldi kiadású térképekbõl lehet megtudni, hogy hol is van most a két ország 1941-ben megállapított határa.

Az õsi kultúrák tárgyalása a képzelt és nem a valós államhatárok alapján történik, így például Ecuadorban tárgyalják a Tumbesben feltárt leleteket, Bolíviában pedig az Atacama-kultúra maradványait. Az államhatárok 150-180 éves problémája így 3000 éves igazolást nyert.

A nemzet vizuális ábrázolása, azaz a nemzetállam területét bemutató elsõ térképek is ebbõl az idõszakból, pontosabban az "integráció", illetve a "birodalmak" korából származik. Az Ecuadori kézikönyvek a Kitói Konföderáció térképét mutatják be, amelynek kiterjedése megegyezik a politikai "Nagy-Ecuador" területével, magába foglalva Tumbest és az Amazonas-vidéket is. Talán nem szükségtelen elmondani a magyar olvasók számára, hogy egy ilyen térkép felvázolása mennyire történelmietlen, hiszen még a jóval késõbbi Inka Birodalom történelmi határait is bizonytalanul ismerjük. Az azonban bizonyos, hogy a Kitói Konföderáció (amelynek létezésére egyébként nincsenek történelmi dokumentumok) nem terjedhetett ki az õserdõ vidékére, amely még a gyarmati idõszakban is ritkán lakott és gyakorlatilag független terület maradt.

A bolíviai tankönyvek ebbõl az idõszakból leginkább az ajmarának tartott Kolla-királysággal foglalkoznak. A bolíviai interpretáció szerint ez az inkák elõtti formáció szervezte volna egységbe a mai Nagy-Bolívia hegyvidékének népeit, és határai egészen a mai Közép-Chiléig nyúltak. A tankönyvek szerint a terület az inka hódítás után is megõrizte autonómiáját, ezért nevezték a területet az inkák Collasuyunak. Ez utóbbi megállapítás (perui szemmel) nem felel meg a valóságnak, hiszen az Inka Birodalom négy tartománya közül többet valamilyen népcsoportról nevezték el (az északi például a Chinchasuyu nevet viselte a harcias csincsa néprõl), ezek azonban nem voltak autonómabbak vagy kevésbé autonómak a többinél. Az egyik tankönyv térképmelléklete az Inka Birodalmon belül eltérõ színnel ábrázolja Chinchasuyut, amely körülbelül a korábbi Kolla-királysággal, illetve a politikai Nagy-Bolíviával egyezik meg.

A perui történelemkönyvekben az elsõ országterületet bemutató térképvázlat az Inka Birodalomé. A birodalom, Tahuantinsuyu - legnagyobb kiterjedése idején - felölelte a mai Ecuador, Peru és Bolívia, Észak-Argentína és Észak-Chile hegyvidéki területeit. A térképvázlat az ország regionális vezetõ szerepre vonatkozó igényeit támasztja alá. Sokatmondó a térkép címe is: Perú antiguo, azaz régi Peru. Külön érdekesség, hogy ugyanakkor az ecuadori tankönyvek egyikében sem kerül bemutatásra az Inka Birodalom térképe.

Az egyenes vonalú helyi fejlõdés bizonyításának igénye, illetve a "birodalmak", "királyságok" és "integrációk" éles megkülönböztetése a "kultúráktól", illetve "autochton kultúráktól" több logikai bukfenchez is vezet a történelem tárgyalása során. A perui tankönyvekben például a Nazca-kultúra a Warí Birodalom elõtt kerül tárgyalásra, holott egy idõben késõbbi jelenségrõl van szó.

A három ország történelemoktatásában talán az Inka Birodalom megítélésében mutatkoznak a legnagyobb különbségek. Az ecuadori tankönyvek hangsúlyozzák, hogy a független Shyri királyokat és a Kitói Konföderációt leigázó inkák barbár harcosok voltak, akik a katonáskodáson kívül kevés dologhoz értettek. Saját megfigyeléseim szerint ugyanakkor szemben a hivatalos történelemszemlélettel, a hegyvidéki lakosság 50-60 százalékára becsült kecsua népesség körében erõs a nosztalgia az Inka Birodalom iránt.

A perui kézikönyvek a harmincas évek indigenistáinak szemléletét veszik át, és az inka állam szociális vívmányait, a létbiztonságot emelik ki. A bolíviai tankönyvek ugyanakkor az egész megszállásnak kis jelentõséget tulajdonítanak, hiszen ott - szerintük - épen megmaradt Collasuyu autonómiája.

A spanyol gyarmati uralom kezdete mindhárom ország tankönyveiben új fejezetet nyit, amelyben 1492-tõl kezdõdõen kezdik tárgyalni a spanyolok térhódítását az Újvilágban. Az ecuadori történelemkönyvek ezt azzal teszik még hangsúlyosabbá, hogy csak a spanyolok megérkezésétõl kezdve beszélnek történelemrõl (historia), az indián kultúrák korát pedig, beleértve az inka idõszakot is, "történelem elõtti idõszakként" (perhistoria) tárgyalják. Ez a megkülönböztetés egyébként interjúim szerint súlyosan sérti a lakosság többségét kitevõ õshonos népesség identitását.

A másik két országban is külön korszakot jelent a "gyarmati idõszak" (época colonial), de az inka hagyományokat felvállaló Peruban ezt "az Inka Birodalom beágyazódása (incorporación) a nyugati kultúrába" alcímmel látják el. A "gyarmati idõszak" szerintük csak késõbb, 1542-ben az alkirályság megalapításával kezdõdött.

2. táblázat. Az elsõ évek legfontosabb eseményei

Az egyik legfontosabb kérdésben, Amerika felfedezésének idõpontjában és interpretációjában egyetértenek a tankönyvek. Nem azonos a válasz azonban arra a kérdésre, hogy ki és mikor fedezte fel az Andok térségét. a perui és bolíviai tankönyvek - hozzánk hasonlóan - Francisco Pizarrónak tulajdonítják az érdemet, aki 1532-ben kötött ki Tumbesben, az ecuadoriak azonban Bartolomé Ruiz 1526-os utazását tartják a valódi felfedezésnek, aki a történelmi dokumentumok szerint valóban eljut(hat)ott Ecuador partjaiig.

Mindhárom ország történelemkönyvei kiemelik a helyi központ, a mai fõváros alapításának, vagy spanyol újraalapításának eseményeit. Quito indián város volt, amely spanyol gyarmati székhely lett, Limát a spanyolok alapították, Chuquisacát, a mai Sucrét, Bolívia kvázifõvárosát pedig az ezüstbányászat hívta életre. A három történetírás közül azonban csak a peruiból derül ki, hogy a XVIII. század közepéig az egész terület a Perui Alkirályság része volt, és így Quito vagy Chuquisaca szerepe nem volt nagyobb, mint például a szintén regionális jelentõségû Trujillóé.

A szomszédos országokban alapított városokat a tankönyvek természetesen nem tüntetik fel, így például az ecuadori tanulók számára nem derül ki, hogy mikor alapították Limát vagy Chuquisacát.

A kortárs politikai viszonyok múltba való visszavetítését mutatja az is, hogy például az ecuadori gyermekeknek az 1530 és 1830 közötti idõszakra vonatkozóan is meg kell tanulniuk "Ecuador kormányzóit", tehát egy olyan idõszakra vonatkozóan, amikor Ecuador még nem létezett (Pareja 1991, 112).

A gyarmati uralom évszázadai során a tankönyvek elsõsorban egyetemek alapításairól, irodalmi és képzõmûvészeti alkotásokról számolnak be. A történelem földrajzi felosztása természetesen itt is érvényesül: a peruiak nem tudnak a chuquisacai egyetem vagy a quitói festõiskola jelentõségérõl, mint ahogy azok sem a perui kulturális eredményekrõl. Nem derül ki a tankönyvekbõl az egyes iskolák egymásra hatása, sem az a birodalmi univerzalizmus, amelynek keretében egyes spanyol vagy kreol mûvészek egy másik alkirályságban, sõt egy másik kontinensen folytathatták a tevékenységüket.

A legrégebbi nemzeti hõsöket Bolívia tudja felmutatni. Az anonimitásból elõször a Kolla-uralkodók lépnek személyként a nemzeti történelem színpadára. A spanyol krónikákból csak utalásszinten megismert és nem nevesített Kolla-uralkodók valószínûleg éppen azért válhattak Bolívia és nemzeti hõseivé, hogy a nemzeti panteonban a perui inkáknál õsibb személyek szerepeljenek. Hasonló lehetett a szándék Ecuadorban is, ahol az inkák ellensúlyozására a tankönyvek a szintén csak utalásszinten ismert Schyri királyokat tartják a térség elsõ uralkodóinak. A tankönyvek illusztrációi között még a XIV. Shyri és lánya, a krónikák által egyedül nevesített Toa hercegnõ elképzelt arcképei is láthatóak.

3. táblázat. Nemzeti Panteon a három andokbeli országban

Peruban az inkák a legkorábbi nemzeti hõsök. A korábbi idõkre datált híres leletegyüttes, a "Sipáni úr" ugyan a perui nemzeti büszkeség egyik tárgya, a díszesen eltemetett múmiát azonban a tankönyvek (helyesen) nem történelmi személyként, hanem régészeti kincsként interpretálják. Elevenen él ugyanakkor a tizenkét inka uralkodó, és elsõsorban a három "nagy", Pachacutec, Tupac Yupanquí és Huayna Capac nemzeti tisztelete.

Az inkák megítélése Ecuadorban sokkal ellentmondásosabb. A történelemkönyvek a Quito elfoglalásáról szóló fejezetben (1488) Huayna Capacot még kegyetlen zsarnokként és hódítóként írják le (a pozitív szereplõ Toa hercegnõ), de a hadjárat alatt született fia, Atahualpa egy ízig-vérig quitói hadfi lesz, aki a perui inka, Huáscar ellen küzd. Bolíviában viszont egyik inka sem számít legitimnek, hiszen mindketten Collasuyu megszállói.

Az egyetlen "nemzeti" hõs, amelynek tiszteletében egyetértenek a történelemkönyvek, Kolombusz Kristóf. Mindhárom országban munkaszüneti nap és nemzeti ünnep a "Faj napja" (Día de la Raza), Amerika felfedezésének évfordulója. Az ünnepen azonban a perui, bolíviai és ecuadori õshonos népek mozgalmai tüntetõleg nem szoktak részt venni, sõt a kilencvenes években többnyire ellentüntetéseket szerveztek. "Milyen faj napját ünnepelnénk - kérdezte tõlem 1993-ban a FICI õshonos mozgalom egyik vezetõje -, amikor mi már jóval az úgynevezett felfedezés elõtt is itt éltünk…"

A többi történelemformáló spanyol vagy kreol hõs megítélése távolról sem ennyire egybehangzó a három országban. Francisco Pizarro például nemzeti hõs Peruban, bárdolatlan zsarnok Ecuadorban, és jelentéktelen mellékfigura Bolíviában, Diego Almagro fegyvertársa.

A mesztic identitásépítés sajátja, hogy olykor a gyõzõk és a legyõzöttek egyaránt helyet kapnak az nemzeti panteonban. Például, az ecuadori hegyvidék leigázója, Benalcázar és az ellene küzdõ tragikus sorsú indián vezér, Ruminahui egyaránt Ecuador nemzeti hõsei.

Az Amazonas felfedezõje, Orellana, illetve a kalandos utazás részletei mind a perui, mind az ecuadori tankönyvekben fontos helyet kapnak, jelezve, hogy mindkét ország történelmi igényt formál az õserdei tengeri kijáratra. (Bolíviai tankönyvekben az expedícióról csak néhány soros említést tesznek.) Egy ecuadori kézikönyv például az alábbi szöveggel kíséri a felfedezést megörökítõ képillusztrációt: "Francisco de Orellana és az Ecuadoriak [sic!] felfedezik az Amazonast" (Pareja 1991, 56). Egyes perui tankönyvek viszont a felfedezés dicsõségét nem Orellanának, hanem az expedícióban valóban résztvevõ Gonzalo Pizarrónak tulajdonítják, megjegyezve, hogy akkoriban már cuscói lakos (tehát perui) volt.

A gyarmati idõszak utolsó évtizedeinek függetlenségi harcosai közül (bolíviai szóhasználattal a "protomártírok") egyedül a perui források emelik ki a legnagyobb indián származású forradalmár, José Gabriel Condorcanqui avagy Tupac Amaru személyét és jelentõségét. Bolíviában róla nem, inkább egyik alvezérérõl, Tupac Katariról írnak, Ecuadorban pedig egyikrõl sem, pedig a felkelés az akkor már nem a limai alkirálysághoz tartozó tartomány területére is átterjedt. A többi indián származású szabadságharcosról, például Pumacahua vagy Atahualpa Apu harcairól egyik országban sem tudósítanak részletesen.

A függetlenségi háborúk hõseinek tisztelete ma átnyúlik a nemzeti határokon. Bolívia kulturális fõvárosa és Ecuador nemzeti pénze például egyaránt Sucre tábornok nevét viseli, Bolívarnak pedig egyaránt állnak szobrai Limában, La Pazban és Quitóban. Nemzeti jellegûvé attól váltak a felszabadítási háború eseményei, hogy az egyes tankönyvek mindig csak az adott nemzeti országterületre esõ felszabadítási harcokról számolnak be. Bolívia nemzeti ünnepe például (augusztus 6.) a függetlenség kikiáltásának napja, amit Bolívar az utolsó királyi csapatok legyõzésének egyéves évfordulójára idõzített. A tankönyvek azonban elhallgatják, hogy a juníni ütközet a mai Peru területén zajlott, ahol kolumbiai és argentin felkelõ csapatok ütköztek meg a spanyol katonai alakulatokkal.